Összeszokott kettős Pálffy Tibor és Váta Lóránd, láthattuk már tőlük például Don Juant és Leporellót, vagy éppen Othellót és Jagót. Nem unták meg egymást, újabb és újabb inspirációt merítenek a másikból. Általában Pálffy adta a páros magabiztos, parancsoló tagját és Váta a megszeppent kis ügyefogyottat. A Godot-ra várva sepsiszentgyörgyi előadásában mindketten bohócok és egyszerre lepusztult véglények, valahol a világ végi pusztaságban. Both András díszlete festőien hátborzongató: megszámlálhatatlan elvásott cipő hever a színpadon. Az ember elképzeli, hogy valaha mindnek gazdája volt, és óhatatlan az asszociáció a koncentrációs táborokra vagy az atompusztításra. Mindez ezúttal Zsámbékon, egy ormótlan rakétasilóban lidérces hatást kelt. Mintha a végítélet szemétdombját látnánk.

Persze abszurd darabról van szó, a rémségek komikummal társulnak, Estragon és Vladimir jobb napokat látott, foszlott ruháikban csetlenek, botlanak, szerencsétlenkednek a deszkákon, a két clown a viccelődéstől a sikertelen öngyilkossági kísérletig mindennel próbálkozik, hogy enyhítsen a páros kozmikus magányán. Pálffy és Váta az összeveszések és a kibékülések, a halálos elkeseredések és a felcsillanó életöröm számtalan variánsát játssza el, az első részben kissé tempótlan vontatottsággal, de költői szépséggel, a második felvonásban nekilódulva, teljes lendülettel.

Szenzáció, hogy a kolozsvári magyar színház igazgatója, a produkció rendezője, Tompa Gábor az előadás napján Bukarestből ideröppenve ugrott be Pozzo szerepébe a megbetegedő Nemes Levente helyett. A külföldön sokat dolgozó, nemzetközi hírű rendezőt soha nem láttam még játszani. Súlya, sőt fajsúlya van a színpadon. Ugyanakkor akkurátusan magyarázós a beszédmódja, ez némiképp lassítja a produkciót, mégis illik a lepusztultság közepette is urizáló Pozzo figurájához. Félállati sorban tartott szolgáját, Luckyt ebben a felfogásban nő, Péter Hilda alakítja, remekül. Sajátos elegyét keveri ki a zavaros tudatú, olykor mégis találó gondolatfoszlányokat hangoztató, elgyengülten reszkető, néha viszont nagyon is eleven lénynek.

Tompa elemző elmélyültséggel komponál, egész víziót fest a végítéletről. És miközben ezt teszi, a díszlettervező segítségével telerakja szürkével a színpadot, ugyanakkor meleg, biztató fényeket is használ. A kétségbeesetten egymásba kapaszkodó tekintetekben ott a remény, hogy ki lehet kecmeregni ebből a sivárságból. És ott van gyógyírként a kesernyés humor is. Amelynek segedelmével a saját hajunknál fogva csak sikerül magunkat kirángatni abból a helyzetből, amelyet Samuel Beckett elképesztő zsenialitással írt meg.