Akár tanórára is gyanakodhatna az avatatlan néző. Ha lenne ilyen. Nyáron ugyanis a színházi paletta szélsőségei jelennek meg.


Egyfelől a legorcátlanabb szórakoztatóipar, másfelől az ínyenceknek való különlegességek. Többnyire mindenki tudja, hová megy. A Zsámbék-közeli dombtetőn, az egykori rakétabázison természetesen mindenki az utóbbira számít.

Máté Gábor harmadéves egyetemi osztályával Schilling Árpád dolgozta föl a Hamletet egy elhagyott laktanya- vagy irodaépületféleség málladozó falai között. A rendező ezúttal a nézőket instruálja, a játszók már tudják a dolgukat. Azt is tudják például, ki, mikor, melyik szerepet játssza és éppen melyik helyiségben. Itt azért pontosan le vannak osztva a lapok, nem úgy, mint a Bárka előadásában, ahol minden este kisorsolják, melyik jelenetre hol kerül sor, és éppen ki kit alakít. Itt viszont mindenki mindenki lehet. Ez persze a Hamlet meglehetős ismeretét tételezi fel a kopott termekben és folyosókon helyüket kereső nézőktől, hogy néhány szóból fölismerjék, éppen ki kicsoda, és melyik jelenetnél is tartunk. Érdekes lenne ártatlan szemmel nézni a produkciót. Vajon mennyire követhető?

Mert az, aki számára ismerősként sorakoznak a cselekmény fordulatai, az feszes, világos, pontosan értelmezett történetet lát. Azt persze lehetetlen, és bizonyára nem is szükséges kideríteni, milyen rend szerint cserélgetik egymás közt a szerepeket a növendékek. Miért játszik olykor fiú lányt, és viszont? Teóriát bizonyára minden szereplőválasztáshoz lehetne gyártani, az eredmény ugyanis igazolja a döntéseket.

Amúgy a ma szokásos szűk regiszterben folyik a játék, kevés gesztus, szinte egyenletesen halk beszéd hivatott kifejezni az érzések legszélsőségesebb fordulatait is. Nádasdy Ádám szikár szövegét tárgyilagosan mondják. Szokott teatralitással eltelt szem és fül számára kifejezőbb, ingerlőbb, izgalmasabb ez minden harsány eszköznél. Zavarónak is éreztem, amikor például Hamlet néptáncos-operettes bokázást vágott ki, miután beugrott Ophelia sírjába. Az idézetet egy másik színi világból itt stílustörőnek láttam. Az egérfogó-jelenet betétszámjellegéhez viszont pompásan illett a kitörés az előadás alaphangjából.

A lényeg mégis az, ahogy a kezdetben gyakorlatnak, etűdsornak feltűnő produkció lassan önálló előadásként, darabértelmezésként ragadja magával a nézőt. A szerepcserék jelentést kapnak. A háborúra készülődő Dánia politikai helyzetét hangsúlyosan elemző kezdés után a szerepek személyiségvesztése mind nyilvánvalóbban vési a néző idegeibe, és nem csak a tudatába, hogy a történetet, a történelmet senki sem csinálja, az egyszerűen megtörténik.

A poén viszont az, hogy mégis visszatérünk a tanórához. Amikor már mindenki meghalt, nem érkezik meg az előadás elején erősen exponált ifjú Fortinbras. Helyette az egyik játszó hölgy egy jó tanító néni megkapó bájával mondja el társainak Hamlet azon szövegét, ahol a királyfi a színjátszás alapelveire oktatja a színészeket. A többiek figyelmesen hallgatják. Mi is.

Talán más sem történt az elmúlt két órában, mint hogy megpróbáltak ezek szerint játszani?

A kölcsönzött filmcím, a Mission impossible talán Hamlet, talán a Hamletet eljátszani akarók küldetésére vonatkozik. Az utóbbiaké is képtelen persze, de ezúttal nem reménytelen.