Ferdített és hevített
Tajték


Az ember visszagondol kamaszkori olvasmányaira, és többnyire a kedvenceiből is csupán egy-két hangsúlyos fordulatra, stíluselemre, hangulatra emlékszik: Boris Vian – a tipikus kamaszkori olvasmány – úgy maradt meg bennem, mint a vad fantázia, a megzabolázhatatlan játékos kedv és ötletes szemtelenség bajnoka. Mostanában újra elolvastam a Tajtékos napokat, és meghökkenve fedeztem fel, mennyire érzelmes; gátlástalanul és dacosan szentimentális.

Mezei Kinga és társai is újraolvasták a regényt. Színpadi változatuk egyik legimponálóbb erénye, hogy nem fél az érzelmektől: az ő történetük csupa rátalálás és búcsú, búcsú és halál. Egy boldog szerelem pusztulással végződik – a tragédiára nincs különösebb magyarázat, mintha az elégedettség, a harmónia legbelsőbb természetéből következne, hogy mindenképp véget ér, és átélői mélyebbre kerülnek, mint ahonnan eredetileg (akkor még a boldogság irányába) indultak. Az jár rosszabbul, aki életben marad, ő kénytelen állni mindazt, amit az átmeneti szerencséért élethosszig fizetni kell.

A zsámbéki rakétabázis egy félreeső zugában, egy dombtetőn felhúzott építkezési állványzat mögött ott a város. Ahogy komorodik a történet, lemegy a nap, Chloé temetése idején már koromsötét van, és a nézők fázósan húzzák össze magukon ruhájukat. A tehetséget a szerencse is segíti: egy költői monológ hátterében repülő húz át, azután feltámad a szél, hatásosan emelgeti, lobogtatja a díszletfüggönyt.

A társulat tagjai újraolvastak egy regényt, de nem feledkeztek meg első élményeikről sem. Nem dőlnek be az érzelmeknek, úgy szakadnak el az eredeti szövegtől, ahogy ezt az író elvárná minden követőjétől, és úgy élesztik újjá, hogy szelleme azért megmaradjon: sok játékkal, ötlettel, vad viccelődéssel. Az előadás hajlamos arra, hogy epizódokra essen szét, ez nyilván a próbák során elszabaduló rögtönzések emléke; úgy középtájon éppen ezért kissé le is ül a játék, a néző figyelme elkalandozik: szerencsére szabadtéren a közeli fenyves is a produkció részének tekintendő. A Tajték egyik legfőbb érdeme mégis az, hogy a széttartó epizódokból egyetlen hangulati ív alakul ki; és mert a fokozatos elkomorulás biztos szerkezetet ad, közben szinte mindent lehet – ezért merhetnek előadói még a végkifejlet táján is ellene menni saját világképüknek. Ahogy ihletőjüktől is elvárnánk, még a saját sírjukra is köpnek – ami nem jelenti azt, hogy ne vennék halálosan komolyan.

Az eklektikus formába beleférnek a táncbetétek, a kontaktelemek – ahogy Mezei Kingánál oly sokszor –, felrémlik Nagy József ihlető hatása, a makett temetési kocsi érkezésekor pedig a szegedi Metanoia Társulat szelleme. Nekik mindent szabad. Szabad, mert anyagukat a sajátjukká tették, és bírják színészettel: Igor Pavlović és Suzana Vuković (a regénybeli Frászpirin doktor és Alise) akcentusa csak még egy csavar a folyton változó figurák jellemrajzában, Pavlović egész magánszámot rittyent különös beszéde köré: a legjobb komikus betéteket az ő színrelépéseinek köszönhetjük. Nagypál Gábor és Mezei Kinga kiváló párosa, valamint a barátaik és a hű szakács kara (Balázs Áron, Csernik Árpád, Kálló Béla) is nagyon érti, mire megy ki a játék, sok tehetséggel és nagy elszántsággal játszanak. Ez az előadás bizonyítja, hogy mégiscsak az együtt gondolkodó társulat a minőségi színház kulcsszava. A közös játék (amelyben az eredeti tereptárgyakat kihasználó, sokfunkciós, absztrakt játéktér tervezője, Csík György is teljes jogú társ) minőségét éppen az jelzi, hogy átlendít egy-egy nehézkesebb, hiteltelenebb megszólaláson és mozdulaton.

Boris Vian a „valóság ferdített és hevített hangulatú kivetítésének” nevezte írását. Mint a könyv annyi mondata, ez is ott egyensúlyoz az értelmetlenség határán. De ha valaki komolyan veszi, nagy igazságokig juthat vele. Például egy macska és egy egér szomorú, baráti duettjéig, amelyben az egér a macska szájába dugja a fejét, az óvatosan az édes kis szürke nyakra illeszti acélos szemfogait, hátranyújtja lompos farkát, és ők ketten így várják, jönne már arra, és lépne e farokra a Szent Stricius-árvaház tizenegy világtalan leánynövendéke.