„Ha a Kalotaszeg földjét hosszában átszelő robogó vonat ablakából ítéljük meg ezt a földet, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy annak túlnyomó része egyhangú, kietlen, sőt, szomorú föld. Köves, kopasz dombok szakadatlan összevisszasága. Látszatra szomorú, melankolikus tájkép. De a levegő csodálatosan tiszta és a dombok szeszélyes vonalai élesek, a sziluettek határozottak, a szántók, a kaszálók színfoltjai, vonalvezetése ezen a szeszélyes területen egészen furcsán egyéni. Ebben a hideg és élesen rajzolt tájban a művész szeme, mint rafináltan megkomponált képen, észre fogja venni a kontrasztjával nagyszerűen ható embert és az embernek alkotásait. Talán sehol másutt, mint éppen a rajzában, színében olyan acélosan kemény és hideg kalotaszegi tájban, nem hatna olyan nagyszerűen a színpompás kalotaszegi népviselet, fehér vörös, sárga és fekete színfoltjaival, a világos, hideg kék égbe fúródó hegyes, melegen sötét szürkésbarna, zsendely fedésű templomtornyaival és a sátoros házfedeleivel a hófehér falak felett, a kiskertek zöld lombjai között. A tipikus kalotaszegi tájék a maga egészében ma is komoly élménye minden egészséges szemű és lelkű, a szépet szerető és a szépet megértő embernek.” (Kós Károly)

A Szerelmünk, Kalotaszeg c. előadásunk ihletet adó forrása Kós Károly írása. A népművészetre általában közösségi alkotásként tekintenek, s a külső szemlélők hajlamosak nem látni a „mű” mögött az embert, mint alkotó „elemet”. Kalotaszeg is jól példázza, hogy a kis közösségekben szinte hemzsegnek azok az individuumok, akik tehetségükkel és művészi érzékükkel alakították a paraszti kultúrát, a mi esetünkben a néptáncot és a népzenét.

Kalotaszeg számos kiemelkedő táncost és zenészt adott a népművészetnek, hogy csak néhány nevet említsünk: Mátyás István „Mundruc”, Ifj. Fekete János „Poncsa”, Jankó István „Pitti”, Fodor Sándor (Netti Sanyi), Berki Ferenc „Árus”. Előadásunk az ő sorsukból, életükből, mikrotörténeteiből merít, ezekből igyekszik feleleveníteni egyéniségüket.